A bezárás előtt jelent meg a Retsag.net oldalon egy csikk a vonalról. 

Már csak 3 hétig közlekedik sokak kedvence "Piroska". Március 3-án jár utoljára, 4-étől autóbuszok váltják fel. Hogy hová kerül a vonat nem tudjuk (ami persze sem nem vonat, sem nem szerelvény, már évek óta egyetlen kocsis sínbusz), de a Diósjenő-Romhány szárnyvonalon már nem fog közlekedni. Innen tehát nyugdíjba vonul.

 Ezért még az utolsó lehetőségekkel élve végigutaztuk. Lehet hogy nosztalgia, lehet, hogy csak emlékgyűjtés, lehet, hogy búcsú egy régen nagyon közkedvelt közlekedési eszköztől. Mindenesetre vettünk egy-egy retúrjegyet, nekivágtunk az útnak. Pontosabban vettünk volna, mert az állomásokon már nemcsak jegyet nem lehet kapni, hanem semmit! Még váróterem sem áll az utasok szolgálatára. Jegyet a vonaton lehet váltani a kalauztól. Ami azt illeti a legkorszerűbb berendezés az egész szárnyvonalon a kalauz hordozható számítógépe. Szépen be van építve az oldaltáskába, és az elején adja ki a nyomtatott bilétát. Képzeljék, már a jó öreg lyukasztó sem funkcionál, mert ezeket a tiketteket nem kell lyukasztani. Azért a vasút lelkes munkatársa kedvünkért megmutatta, hogyan volt az régen. Kedvünkbe akart járni, mert látta, hogy vonatnéző turisták vagyunk. Mostanában megnövekedett a kisvasút forgalma. Sokan rászánják magukat, hogy még egyszer utoljára tesznek egy kört. Több utitársunk - hozzánk hasonlóan - felszállt egy állomáson, majd a végállomásnál a szusszanásnyi szünetet követve ugyanoda utazott, ahonnan indult. És persze kattogtak a fényképezőgépek, hallatszottak a sajnálkozások, hogy milyen kár...

Diósjenő igazi városi pályaudvar látszatát kelti. Tiszta, gondozott, és a több vágányon jönnek-mennek a vonatok. Itt még igazi vasutast, indítótárcsát, sorompókezelőt - baktert - is lehet látni, és szól a hangosbemondó. "Személyvonat érkezik Romhányból, a 3. vágyány mellett tessék vigyázni..." A váci és gyarmati vonatok - amelyek ugyancsak "Piroskák" csak több kocsiból állnak - találkozásakor lehetett átszállni a szárnyvonalra, vagy az azzal érkező utazhatott tovább más irányokba. A jegy nem túl drága, egy retúr a teljes szakaszra 460 Ft. A menetidő "fatasztikus". 50 percet is biztosít a MÁV, hogy a turista akkurátusan szétnézhessen a kb 17-18 km-es út során. Ezért - vagy talán más oka lehet(?) - a vonat szinte lépésben halad. Van idő megnézni a pálya mellett kígyózó kis patakokat, a domboldalakat, vadászleseket, a szomorúan hajladozó öreg fákat, a nádasokkal szegélyzett lápos területeket  és persze a sok helyen elburjánzó gazt is.

     Tolmácsot elhagyva Rétságra, majd Bánkra gördül a vonat. Mindenütt bezárt ajtók, és az elmúlás szomorú jelei. A végállomás Romhány, ahol ugyancsak dísznek van a valamikor jobb napokat látott vasútállomás, bár nincs éppen díszes állapotban. Más funkciója pedig nincs. Még a vonaton dolgozó "mozdonyvezető" és kalauz is egyórányi pihenőjét a vasúti kocsiban kénytelen eltölteni. A motor dübörög, a fülkében meleg van, minden idillinek tűnhetne.

     Három hét múlva már csak emlék lesz Rétságon is, hogy naponta 14 alkalommal lezárják a sorompót, mert jön a vonat. Március 4-től nem jön! Aki ezekben az időkben, és helyszínek között akar utazni, nem marad jármű nélkül, mert vasúti menetjeggyel közlekedő vonatpótló autóbuszok veszik át az eddigi járatok szerepét.

     Képeink a nosztalgiautazás állomásait mutatják, és búcsúképpen a megszokott "szerelvényt" több nézetben is. Még van három hét! Aki akarja és teheti még vonatozhat egyet... Utána pedig akadhatna egy élelmes vállalkozó, aki nyaranta legalább hétvégeken "megjáratná" az interpicit. Lehessen megmutatni a gyerekeknek, unokáknak, hogy egykor ilyen járművön utaztak az errefelé lakó emberek.

GiK