A nógrádi szárnyvonal mostanáig a vasút paródiájának számított. A tizenhét kilométeres távot ötven perc alatt teljesítette az egy (!) kocsiból álló "szerelvény" naponta hétszer, átlagosan tizenegy utassal. De záróra előtt mindenki csak a szépre emlékezett.


Diósjenő nem csak a jó levegő, a festői táj vagy a horgásztó és a környéken ritka strand miatt számít jelentős turistacélpontnak - az erre fogékonyak kimondottan a vasútállomásán zajló motorosvonat-koreográfia miatt keresték fel a községet a Börzsöny lábánál. Az 1909-ben létesült két vonal csomópontján a műsor évtizedeken át állandó volt - nem feltétlenül ebben a sorrendben: befutott Vác felől a balassagyarmati személy, Balassagyarmatról az ellenvonat, a kettő közé pedig a romhányi egykocsis, hogy aztán - az átszállások után - mindhárom menjen a dolgára. A terepasztalra illő látványosságot szombaton csodálhattuk meg utoljára, vasárnaptól Romhányba már busz jár. Diósjenő felé menet még úgy tűnik, a vonalbezárás kapcsán legfeljebb néhány vasútbarát lesz olyan, mint a durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát.

Ennek megfelelően délután háromkor a restiben vasútsiratás helyett a Sátántangó egyik kimaradt jelenetét tekinthetjük meg. Melegítős, alacsony asszony könyörög a férjének, csak egy százast adjon még a nyerőgépbe, az olajkályha mellett borostás, idős férfi súlyos télikabátban, két számmal nagyobb sapkával a fején épp arról beszél, hogy kitagadta az anyja (!), mert nem vitt neki cigarettát. "Honnan lett volna 480 forintom Szofira?" - teszi fel a kérdést, de a közönség érdeklődését még úgy sem sikerül felkeltenie, hogy amolyan csattanóként hozzáteszi: miután a mama kiadta az útját, valaki hátulról leütötte és kifosztotta. Odakint zuhog az eső, Romhányba 16.25-kor indul a koszorúval, rózsabimbóval, nemzetiszín és gyászszalaggal feldíszített vonat. Az utolsó, amit még világosban lefényképezhetünk.

"Ne higgye, hogy bárki is nyilatkozni fog magának" - biztat a forgalmista, de egy mobiltelefonjá-val fotózó asszony a szavába vág: "Azt írja meg, hogy a szemetek, ott fönt módszeresen teszik tönkre a falut! Mi az nekik, hogy megszüntessék a vasutat - egy tollvonás. Azt nem nézték az elvtársak, hány embert tesznek így tönkre? Hogy amit egyszer bezárnak, annak vége? Szokás szerint minket nem kérdezett senki, kell-e a vonat. Igen, kell! Kellett száz éve, kell most is! Minden hivatalos ügyet Rétságon tudunk elintézni. Most majd jön a busz, ugye? Aztán majd azt is megszüntetik!"

Az asszony elsírja magát, a panaszáradatba mások is bekapcsolódnak. "És mi van, ha az öregek rosszul lesznek a buszon? Ott vécé sincs, majd a vezető szájába hugyoznak? És ha jövőre kemény tél lesz? Tudja, milyen hó szokott itt lenni? A vonat simán eltolja, de a busz meg se nyikkan" - szól közbe valaki, majd a sertéspestisre, a negyvenezer forintos nyugdíjra, a kórházbezárásra terelődik a szó, hogy a végén megérkezzünk a Kossuth térre. Mindenki egyetért: "A kormánynak takarodnia kell, a Kuka János pedig egy szemét!" Miután az egyik fényképezkedő hobbivasutas arról tájékoztat, hogy a 21.25-kor induló utolsó vonatra "biztosan rákapcsolnak még egy kocsit, mert nagyon sokan jönnek majd Pestről", a jelenlévők nem tétováznak: "Mi is itt leszünk!" Két lépésre tőlünk, a zuhogó esőben egy apuka igazgatja a gyerekét a sínek között, ne takarja el fejével a koszorút a készülő képen.

Este kilenckor, a telihold fényében kísérteties látvány a (mégis) egykocsis vonat, aminek az orrára papírlapot ragasztottak: "Élt 98 évet." A várakozásnak megfelelően rajongók állják körül, fényképezik minden porcikáját, az állomásépület előtt ácsorgók viszont inkább a Hír Tv közvetítőkocsijával vannak elfoglalva. A tévéostrom óta közismert száguldó riporter, Császár Attila bukkan elő, s arra kéri a jelenlévőket, köztük Tóth János diósjenői polgármestert, hogy a közvetítés miatt hamarabb szálljanak fel a vonatra. "Kicsit előbb indulunk el, én végigmegyek a kocsin, aztán a sorompó után leszállok" - mondja olyan határozottsággal, mintha ő lenne az állomásfőnök. Persze szükségtelen a biztatás, negyed tízkor már alig van hely a vonaton. Császár bevonulása miatt sokaknak csak a kocsi külső peronján jut hely, de ez senkit sem zavar. A riporter népszerűsége megkérdőjelezhetetlen, különben is, egy perc múlva leszáll.

"Remélem, tud zsírozni?" - Tóth János polgármester kártyapaklit vesz elő, és azt mondja, csak akkor nyilatkozik, ha beszállok, mert kell egy negyedik is a partihoz az alpolgármester és az egyik délutáni hölgy mellé. Mindez nem okoz feltűnést, az utasok többsége videókamerát szorongat a kezében, páran pálinkásüveget. Van, aki prémes vasutaskabátot, régi egyenruhát, mások pályamunkásmellényt viselnek. Délutáni pótszerelvényes informátorunk akadozó nyelvvel érdeklődik, nem találtunk-e egy fényképezőgépet. "Ötezer, nem, tízezer forintot ajánlok a becsületes megtalálónak" - üvölti, de mivel nincs válasz, rázendít a "Ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad" kezdetű dalra. "Azért szakadjon meg a szíved, hogy nem indul el" - pontosítanak hátulról. Az első megállót, Tolmácsot elhagyva petárda robban a szerelvény alatt, Rétság után már akkora a tömeg, hogy mozdulni sem lehet.

Fiatalok érkeznek süteményestállal, útjára indul a pálinkásüveg, a kalauztól valószínűleg csak azok vásárolnak jegyet, akiknek a gyűjteményébe kell.

Kétségtelen, hogy a játék sokkal izgalmasabb, mint amit Tóth Jánostól megtudunk. A polgármester szerint nem tehettek semmit, kész helyzet elé állították az érintett településeket. "A vasútért több mint tíz évvel ezelőtt lehetett és kellett volna harcolni, amikor a pálya rossz állapota miatt bevezették a 20 km/h sebességkorlátozást. Akkor lett volna értelme a vágányfelújításnak, de azóta sem történt semmi, az utasszám pedig folyamatosan csökkent. Viszont a vágányokat nem szedik fel, a nem igazán jelentős teherforgalom továbbra is megmarad, úgy tudom, nosztalgiajáratok megindítását is tervezik."

A romhányi végállomáson sokan gyűltek össze, fáklyák égnek, egy szakállas férfi nemzetiszínű zászlót lobogtat. A szokástól eltérően a forgalmi iroda nyitva, süteménnyel, pálinkával várják az utasokat. "Nógrádot megint lenyomták, persze, nem csoda, itt meg se mukkantak a polgármesterek. Bezzeg Vésztőn sikerült megmenteni a vonalat, mert ott összefogás volt" - méltatlankodik egy férfi. Mindenki bólogat.

Indulás előtt többen megpróbálják rávenni a mozdonyvezetőt, tűzze ki a zászlót. "Azt mondja, hogy nem lehet. Túl nagy, és különben is balesetveszélyes" - tájékoztat egy lelkes fiatalember, de egy nála is lelkesebb, miután meglódul a vonat, a pár centi széles bukóablakon mégis kigyömöszöli a lobogót, hogy aztán az első koppanás után ijedten ráncigálja vissza.


Legát Tibor 

Magyar Narancs 2007.03.08.